MENETREND
1.
A Kisnádaszi vonatállomás épülete, egy lerobbant összegraffitizett épület volt. Valamikor régen szépen rendben tartott, mívesen ácsolt épület lehetett, de mostanság erősen lerobbant.
Mikor beléptem, jobb oldalt összetépett kartonokon egy csövest pillantottam meg. Émelyítő szag lengte körül.
Nyár vége volt, és irtózatos meleg. Jól esett belépni a hűvös váróterembe.
A muskátlik körül a méhek, a csöves körül a legyek zengtek.
A nagyanyám előző héten a melegtől megbetegedett, és ideköltöztem hozzá, hogy ápoljam.
Kezdtem megszokni a csendes, lerobbant kisvárost.
Beljebb léptem, és körülnéztem. Az ablakokon beszűrődő forró fény a mocskos kockás csempe padlóra esett, és ezernyi porszem szállt benne.
A pénztár felett tábla: zárva. Jól van- gondoltam, majd veszek a kalauztól egy jegyet, ha egyáltalán lesz kalauz.
A pénztár mellett aranymázas keret, benne egy MÁV-os papír. A menetrend: munkanapokon, munkaszüneti napokon, és egyebek.
Egyre erősödő fémes zizegést hallottam, aztán hatalmasat dudált a vonat mielőtt beért volna a peronra.
Kisiettem a tárva nyitott törött üvegű ajtón. A nap teljesen megvakított, hunyorogva kikerültem egy fellógatott égő piros muskátlis cserepet és felszálltam a vonatra.
A vonat rántott egyet és lassan elindult. Ledobtam magam az összefirkált barna bőrülésre, és visszanéztem a peronra.
Régi kopottas hosszú épület, muskátlikkal tarkítva. Egy csöves híján tökéletesen magányos hely.
Sóhajtottam, és az utasok felé fordultam inkább.
2.
Eltelt egy újabb hét a nagymamánál. Esős reggel volt. Felkeltem, összepakoltam mindent és elsiettem a peron felé.
Az út két oldalát, magas jegenyefák szegélyezték, és halkan zizegtek, ahogy az esőcseppek rájuk estek.
Ugyanolyan forróság volt, mint máskor, csak párás volt a levegő az esőtől.
Hamarosan elállt az eső. Megráztam a fekete esernyőmet, és összecsuktam. A levegőben nyári zápor friss meleg szaga szállott.
Nagyot szívtam belőle, nem is sejtve, hogy ma még tetőtől talpig kiráz a jeges hideg.
Átlépkedtem a síneken, kikerülve egy halom törött üveget. Mindig is olyan ember voltam, aki a földet szemléli.
A barnára koszolódott vizes kövek között cserepek, csikkek, és meszes csigák feküdtek.
Felléptem a peronra, és bebaktattam a váróterembe. Ösztönösen jobbra néztem, de a csöves nem feküdt a helyén.
Talán valami hűsítő után nézett ebben az iszonyatos hőségben- gondoltam.
A hírtelen hűs levegőtől elszédültem, és behunytam a szemem, aztán oda battyogtam az aranykeretes menetrendhez.
Mikor jön a vonat, mikor jön a vonat..- ujjamat végigfuttattam a koszos papíron. -7.30, 8.00, 8.30....,
Az orromat rohadó bűz csapta meg, és a következő pillanatban, egy csontos kéz erősen nekilökött a menetrendnek.
Visszanyertem az egyensúlyomat, és megfordultam. A csöves úr volt az.
-Mit akar? -kérdeztem, egész nyugodt hangon. Csak egy szál cigit óhajtott. Megmondtam neki, hogy nem dohányzom, erre valami furcsa artikulálatlan hangot adott ki, aztán kitámolygott a napfényre az égőpiros muskátlik közé.
Felvettem a földről a táskámat, amit elejtettem, és nagyot szusszantam. -Le kéne egy kicsit fogyni. Tegnap a strandon is hogy néztek már rám.
Visszafordultam a menetrendhez. A menetrend féloldalasan lógott, az egyik szög kiesett a helyéről, ami tartotta.
Lehajoltam a szögért a földre. –Na, ez meg mi? -néztem nagyot. A szög mellett a földön régi levél hevert.
Még le volt ragasztva. Felbontottam, de németül írták, de amikor én még iskolába jártam csak az oroszt tanították kötelezően, és amekkora egy lusta voltam világ életemben...
Na mindegy! -gondoltam- majd lefordítja a szomszédom otthon, úgyis nyelvtanár. Becsúsztattam az aktatáskámba, és felvettem a szöget, na meg egy letört cserépdarabot a fehér színű csempéből, és levettem a menetrendet a falról, hogy a szögeket rendesen visszaverjem a falba.
Halkan felkiáltottam.- a képkeret hátuljában iratok voltak. Egy helyen, Á5-ös méretben, fehérebb volt a képkeret háta.
Szóval itt feküdt az én kis levelem- gondoltam.- most eshetett ki mikor leszakadt a képkeret.
Kihúztam a többi lapot is a képkeret réséből, ahova becsúsztatták a papírok szélét.
Az egyik olyan első világháború idejéből származó magas címletű pénz, és ezenkívül két útlevél.
Elmélázásomból a vonat duda rázott fel. Zsebre vágtam az iratokat, és a képkeretet a földre dobva, kirobogtam a vonathoz, és felkapaszkodta rá.
3.
Szeptember vége volt. A levelek lehullottak az ablakom alatt álló diófáról, és visszaköltöztem a nagymamámtól már. Rendbe jött az egészsége, amint elmúlt a meleg.
Kiderült hogy minden irat az első világháborúból való.
Dr Edelweiss gazdag német fogorvos lányát szöktették Magyarországra a vasúton.
Az akkori Kisnádaszi határ menti falucska vasútállomási emberére bízták a lányt. Dr Edelweiss, gondos apa létére előre küldött pénzt a vasutasnak, aki félbolond fiával élt az állomáson.
Az apa elrejtette az iratokat és a pénzt.
Pár napon belül Kisnádaszon átvonultak a katonák, és elvitték az öreg vasutast.
Soha nem tért vissza, de bolond fia azóta is várja apját, és az Edelweiss kisasszonyt, akit még akkor a napokban elkaptak a határon, és disszidálásért lelőtték.
A bolond fiú sokáig kutatta az Edelweiss-pénzt, de mivel nem találta hamar elszegényedett.
A maradék 76 évet az életéből mások ételén élve, egy halom kartonon aludva csövesként élte le a kopottas Kisnádaszi vasútállomáson...
Thurnay Rózsi
2006-11-18
---------------------------------------------
A sajtos chips
Ha az ember egész életében konzervdoboz-szelektáló egy konzervgyárban, az megtanulja, hogy az élet bizony kemény. John Adjunct is ezek közé az emberek közé tartozott. Tudta, hogy ha akár egyetlen hibát is vét a munkájában, azonnal kirúgják. Igazából ennek a munkának nem nagyon van nagy jelentősége, mégis a „Konzerválj, vagy meghalsz” Kft.-nél elég komolyan vették a munkát. Az emberek a könnyű munka és a sok pénz reményében csatlakoztak a vállalathoz, ám sokan nem is sejtették, hogy a hatalmas fehér épület belsejében már nem egy ember őrült meg vagy halálozott el a munkától. John Adjunct történetünk elején éppen munkába készült. Egyedül élő, 25 éves fickó volt, és mivel a konzerveket rühellte, ezért általában mindig valami McDonald’s-ban evett, mert csak erre vagy konzervkajára lett volna egyébként ideje. Az első furcsa fordulat a szépen megtervezett napjában akkor következett be, mikor éppen hamburgerét majszolta a metrón, mikor odalépett hozzá egy fürdőgatyás, zakós és szalmakalapos, hibbantnak látszó 70 év körüli egyén és így szólt:
- Jó napot. Ön John? John Adjunct?
- Nos, igen, úgy vélem én vagyok. Miben segíthetek?
- Kérem a következő megállónál szálljon le velem. Minden feltűnést kerülnünk kell, szóval a hamburgerét tegye le vagy dobja ki. Egyből kiszúrhatják ha hamburgert eszik.
John erősen kételkedett benne, h épp a hamburgere miatt fog nagy feltűnést kelteni ezzel a pacákkal az oldalán, ezért így szólt:
- Öhm, nézze miszter… látja még a nevét se tudom! Miért menjek magával? Tudja nekem nem igazán van se időm se kedvem hülyeségekkel foglalkozni. Egyébként nem veszek semmit, ha esetleg ezért akar valamit tőlem.
- Maga teljesen hülyének néz? Mit szórakozik?! – fortyant fel az idős úr – A jövőjéről van szó! Az életéről! Nem túl jó dolgok készülődnek a „Konzerválj, vagy meghalsz” Kft.-nél!! Ha velem jön, én tudnék segíteni önnek!
- Hmmm – szól John – Nos, rendben, leszállok magával.
- Jó, de akkor amint mondtam, ne keltsen feltűnést!! Semmi hiszti vagy akciózás vagy nemtom, rendben?? Komolyan beszélek… figyelhetnek bennünket… akár most is.
- Jó, rendben – szólt fásultan John.
- Akkor jó! – szólt az öreg, azzal elővett egy palacsintát zakója belső zsebéből és majszolni kezdte.
Mikor elhangzott a jelzés, ami a metró ajtainak kinyílását jelentette, John és a fura bácsi kiléptek a szerelvényből. Ekkor John hirtelen megdermedt, és előre bámulva mutogatni kezdett:
- Jézusom!! A gyilkos afrikai flamingó!! Odanézzenek!! – Majd mikor az öreg is odanézett mint a villám futni kezdett a balra lévő metrófeljáró felé.
- Neee, John!! Ne menjen el!! – kiáltott utána kétségbeesetten az öreg – Megmondtam, hogy ne keltsen feltűnést, hogy a fene essen magába!
John vagy fél órát futott mikor is meglátta végre a hatalmas fehér épületet, a konzervgyárat.. Itt kicsit megállt, mellkasát szorongatva zihált… Soha sem bírta igazán a futást. Amikor már úgy érezte h jobban van, felállt és elindult az épület felé.. illetve elindult volna, de amit látott attól földbe gyökerezett a lába. Ahol előbb még a „Konzerválj, vagy meghalsz” Kft. hatalmas gyára állt, ott most egy kis mobil vécé volt. John azt hitte először, hogy biztos rossz helyen jött be, kifutott a főútig, onnan visszanézett és egyszerűen nem látta a házat.
- De hát az nem lehet – gondolta – hogy csak úgy eltűnt volna!
- De igen… Kár volt, hogy nem hallgattál Thomasra. – szólt egy másik hang a fejében.
- Ki az a….Hééj, te ki vagy? – kérdezte a hangot.
- Amennyiben hátrafordulsz, láthatsz…
John megfordult és ismét csak állni volt képes. Előtte ült egy oposszum szemüvegben és öltönyben.
- Te lennél az?!?- kérdezte fennhangon az állatot. Egyből érezte, hogy ez a helyzet már annyira röhejes, hogy egy jó viccben is megállná a helyét… mennyivel jobb lenne ezt most viccként hallani, gondolta.
- Úgy véled? – szólt az hangosan oposszum.
- Mivan? Most amúgy álmodom, mi? – kérdezte John kissé nyugodtan, mert úgy persze már mindjárt lett volna, amennyiben álmodja ezt az egészet.
- Nem álmodsz. Amennyiben még továbbra is kételkedsz, megharaphatlak…
- Harapj. Úgyis álmodom. Mi történhet? Maximum felébredek… ami nem is lenne rossz ezek után.
- Hmmm… hát rendben, te kérted… - azzal villámgyorsan John karjára ugrott és belemélyesztette hatalmas fogait.
- Áááááá, te hülye vagy, engedj már el!! – kiabált John.
- Háát te kérted… - szólt fejcsóválva az oposszum, azzal rágyújtott egy szivarra
- Kérsz egyet? – szólt John-hoz fordulva ismét.
- Köszi nem dohányzom… Mit akarsz…akartok tőlem?
- Az az igazság John, hogy rájöttek valahogy arra, hogy neked kölönleges képességed van.
- Hogy micsodám van? – kérdezte John. Bár az előbbi megrázkódtatást még nem heverte ki teljesen, mégis úgy vélekedett, hogy álmodik.
- Nem álmodsz, John, felejtsd már el ezt! Látom, nem tudsz te e róla… hemm, ez furcsa. Najó, elmondom. John, mit gondolsz, miért tudsz most itt beszélgetni velem?
- Valószínűleg meghibbantam. Miért kérded? – válaszolt csevegő hangon John, mintha csak a nagymamája hogyléte felől érdeklődtek volna.
- Nem hibbantál meg. Nem gondolkoztál még el azon, hogy mitől hallod amit mondok?
- Hmmm… talán mert beszélsz? Huhh, ez kimondva is röhejes.
- Igen, de érdekesmód ha odamegyek egy másik emberhez az utcán és a Naprendszer végtelenségéről kezdenék neki magyarázni, az nem értene meg engem. Tehát a lényeg az, hogy te olyan képességgel rendelkezel, h érted amit mi, állatok mondunk továbbá mások gondolatát is képes vagy hallani! És emiatt a csodálatos ajándék miatt üldöznek most téged! Ma reggel az egész gyárat eltűntették, nagy szerencséd volt h feltartott téged Thomas… bár jobban örültem volna, ha vele mész.
- Úgy érted, hogy én TÉNYLEG ezeket a képességeket vagyis…. Szal…na, nem is tom hogy mondjam…tényleg tudok ilyeneket?
- Nem, puszta poénból jártatom itt a szám vagy fél órája… Persze! Sose tapasztaltad még?
Most hogy John belegondolt, egészen mélyről mindenféle emlékek törtek elő… Mikor egyszer az iskolában még az lány osztálytársa tarkóját nézte dolgozatírás közben és hirtelen úgy érezte, hogy olyan gondolatok szállják meg az agyát, amik nem az övék…. mindenféle gondok, amikről egy lány gondolkozhat… hogy ki tetszik neki, milyen ruhát vegyen fel az esti bálra. Ő meg addig keresgélt, kutatott az emlékek és gondolatok között, míg meg nem találta a dolgozat válaszait. Akkor nem így fogta fel a dolgokat. Először arra gondolt, hogy mindenféle bajok lehtenke az agyával, aztán szép lassan beletörődött, h biztos csak álmodta. A következő alkalom az volt, mikor egy éjszaka arra ébredt, hogy egy madár vergődik az ablakánál és segítségért könyörög. Aztán hirtelen elkapja őt egy macska és befalja majd így szól:
- Mennyi szenvedéstől megkímélte volna magát ez a hülye madár, ha nem vergődik ennyit… Tiszta hülyék ezek nem? Na, mindegy, szevasz, pajtás, további jóéjszakát! -
aztán farkát lóbálva eltűnt. John erre is csak úgy gondolt, mint egy rossz álomra.
- Hmm… hát végülis volt már ilyen élményem… Jó, hát lehet, hogy igazad van… - szólt John.
- Örülök, hogy végre belátod. És most kövess, kérlek. – szólt az oposszum.
- Rendben… Egyébként elárulnád a neved? – kérdezte John.
- Phil.
- Hm, okés, akkor menjünk Phil.
Ekkor hirtelen egy öltönyös, szemüveges ember ugrott elő a ház mögül, ami mellett sétáltak.
- Ön a Nowhere Str. 561. szám alatt lakó John Adjunct? – kérdezte.
- NE MONDJ NEKI SEMMI! – kiáltotta Phil, az oposszum.
- Te csak maradj csöndben! – szólt rá gorombán az öltönyös – Az oposszumok nem tudnak beszélni!
Ekkor Phil a szájához kapta a mancsát. Már nem volt rajta öltöny és szemüveg. Oylan volt, mint egy normális, hétköznapi oposszum. Ijedten a két emberre nézett és elfutott, felmászott a falra és elmenekült.
- Mit csinál?! És hogyan hallotta amit mondott Phil?! – kérdezte John. Nagyon furán érezte magát… Teljesen összekuszálódtak a dolgok a fejében. Mi történik?
- Csönd. Amint végeztünk, megyek is. – Azzal előkapott egy nagy pisztolyt és John-ra szegezte. Majd meghúzta a ravaszt. John nézte, ahogy repül felé a lövedék. Egyre közelebb és közelebb ért hozzá…
A befejezés
John zihálva felült az ágyán. Mintha legalábbis több kilométert futott volna. Teljesen leizzadt. És micsoda dolgok történtek! Most kezdett tudatosulni benne, hogy mivolt ez a sok esemény. Álmodtam –gondolta- Az egész csak álom volt! Nem kellett volna annyi sajtos chipset ennem, mikor az esti filmet néztük…
Kinn a tetőn egy oposszum ült és nézte, ahogy John ismét belép az álmok birodalmába…
Madaras Ádám
--------------------------------------
A NAGYMAMA
(krimi)
1.rész
Az éjszaka szokatlanul csendes volt. Csak néhány bagoly huhogása törte meg a nagy némaságot.
A házban már mindenki aludt - csak egy valaki nem.
Nem tudott aludni. Nyugtalan volt, és minduntalan zajokat vélt hallani. Végül nem bírta tovább, és kiment a nappaliba.
Fel akarta kapcsoni a villanyt, de ekkor hirtelen...
...rájött hogy az égő ki van égve tegnap óta.
Így hát leült, és bekapcsolta a tévét.
És ekkor megfagyott az ereiben a vér. Egy ismerös, ám mégis idegen hang ütötte meg a fülét...
Sokáig nem eszmélt fel az ijedtség okozta ájulásból.
Amikor fölébredt, a tévé felől még mindig az a hang hallatszott... monoton hangon...
Mikor végre felocsúdott, kezdte érthetöen hallani a szavakat.
A szavakat... a mondatokat... :
"Ezt elkúrtuk... nem kicsit, nagyon... ilyen böszmeséget még senki..."
A nagymama nem bírta tovább, s kitört belöle:
"hHát ez nyomasztja a lelkemet!!!! Én elöre megmegmondtam..."
Az unokája jött be elöször a szobába.
Ránézett a nagymamára, és csak hidegvérrel ennyit mondott:
"Nagymama, nincs más választásunk. Hozd a transzparenseket."
Azzal elindultak a sötét éjszakában a Kossuth tér felé.
VÉGE
Molnár Blanka
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
